Negyedik fejezet - Idegesítsük a Gyilkos Szépséget!

Max

Kicsit izgultam a kirándulás miatt, de viszonylag magabiztosan álltam a csoporttal egész addig míg majdnem utolsó ként jött lány, meg nem érkezett. Huh, nagyon jól nézett ki. Futó cipő, cső farmer, és rózsaszín pulcsi volt rajta, de a pulcsi ellenére is látszott, hogy vékony lány. 

Szőke, puha (csak látásból ítélve), hullámos, váll alattig érő haja van. A szeme, na az, hát az varázslatos volt, mintha egy tengeren lévő vihar színeit kapta volna. Arca sima, ajkai pedig kicsit teltek, de nem olyan mint a többi lánynak akik a neten pózolnak, nem, ő egyáltalán nem ilyennek látszik. Emellett olyan százhetvenöt lehet, ami azért jó mert nem tűnik olyan picinek mellettem.(Na szép meglátom és rögtön arra gondolok, hogy hogy nézne ki mellettem). Nem szeretem az alacsony lányokat.

Egy valami viszont szembe tűnt, miután megjött, láttam lecsekkolt aztán eltorzult az arca és azóta gyilkos tekintettel figyel. Egyáltalán nem zavartatja magát, hogy megbámul, na jó méreget, mint egy bunkó, idegent aki fiatal lányokat molesztál. Milyen megtévesztő a külső! Azt gondolná az ember, hogy egy tündéri lány, pedig ahogy engem néz az minden, csak nem tündéri.

- Ja - szólaltam meg a tanárnő kérésére. - Max vagyok, amerikai focizok, szeretek filmet nézni, nevetni, nyáron leszek 18. Mit mondjak még? Nem buktam, csak az iskola úgy gondolta, hogy úgy jobban tudnék készülni az érettségire, ha nem egy, hanem két évet töltök itt. - eléggé zavart a Gyilkos Szépség, de engem nem olyan fából faragtak aki ettől megijedjek.

- Köszönjük. Elizabeth lennél szíves tájékoztatni Maxot egyéb információkról? - Amikor kimondja a nevét, a Gyilkos Szépség elkapja rólam a tekintetét és a tannőre figyel. Ez nem lehet igaz, miért pont ő? Gondoltam. Legalább tudom a nevét, Elizabeth. Szép név egy szép lánynak (ha nem veszem figyelembe a gyilkos tekintetét, amit leszámítva rabul ejtő a tekintete). De nem fogok tőle semmit kérdezni, inkább maradok ki dolgokból, és leszek hülye minthogy, tőle kérdezzek. Nem fogom megszólítani az tuti.

Viszont attól, hogy nem szólok hozzá, még figyelhetem, hiszen olyan feltűnő jelenség. Mármint átlagosan néz ki, de van benne valami különös, például ahogy megszólal,  vagy egyszerűen csak ahogy megérkezett.

Ha mégis hozzá kell szólnom, akkor is idegesíteni fogom, ami ahogy látom az lesz, hogy végtelenül optimistán szólok hozzá.

Elizabeth

- Mért pont én?- próbálom nem kimutatni a nem tetszésem.

- Mert az osztályból te vagy a legmegbízhatóbb és a legokosabb erre a feladatra, és tudom, hogy nem mondanál hülyeségeket Maxnak.

Aha, értem. Semmi baj. Egy kérdésbe burkolt utasítás volt, de válaszolok:

- Oké. Vállalom.

Amikor ezt meg hallják a többiek elkezdenek húúzni és stréberezni (nyílt titok, hogy stréber, nyominak tartanak ezen már fenn se akadok. Rég megtanultam már, hogy az ilyen sértéseket egyszerűen nem kell magamra venni, úgy is csak irigyek ). Kösz, meglettem volna e kijelentés nélkül is, de nem baj most már az új srác is tudja, hogy strébernek tartanak a többiek. Tényleg nincs harag, ááá.

Ekkor eszembe jut, hogy ő még semmit se tud rólam, még nem kell rögtön nyominak tűnnöm a szemébe.

Egyáltalán, miért is gondolkodok ilyesmin? Csak sajnálni tudom őket, ha ebben élvezetüket találják.

Úgy érzem Max megérdemel egy esélyt. A francba. Mindig próbálok előítélet- mentesen gondolkodni, de megláttam és tessék máris ítélkezem. Rossz hatással van rám, vissza kellene mondanom a segítséget, de nem teszem, csak állok és a gondolataimba merülök.

Hupsz, lemaradtam az általános tájékoztatóról a mai nappal kapcsolatban. Mondanám, hogy majd megkérdezem tőle, de eszem ágában sem volt így elárulni, hogy nem figyeltem. Elvégre én vagyok az ő segítője, nem fordítva. Asszem’ ezt most Max számlájára írom. Majd később behajtom rajta, vagy nem hozom magam ilyen kínos helyzetbe, és hagyom ezt most a francba.

-...szóval itt vannak a jegyek. - osztotta ki a tanárnő.

Megnéztem, és ablak mellett van a helyem. Több kis csoportban vannak a helyek, mert csak így tudták megoldani, körbe is néztem ki-ki mellett ül.

- Hova szól a tiéd? - kérdezi búgó, és buzgó hangon Max.

- Ide- mutattam meg a jegyem unottan.

- Szuperisztikus! Akkor egymás mellett fogunk ülni. Meglátod ez az út ferge -most figyelj -teges lesz, fergeteges lesz.- kiáltja lelkesen.

Király tehát elkerülhetetlen a beszélgetés ezzel a pozitív energia bombával. Annak viszont örükök, hogy ismeri az Így jártam anyátokkal -t, bár nem tudom, lehet nem vele fogom kibeszélni az egészet.

- Gyerekek nincs hely csere.

- Mé’? - Kérdezte valaki (megjegyzem nem túl intelligensen) az évfolyamról, de a nevét nem tudom. Ez de gáz! Pedig a sulinkban a hülyébb gyerekek a népszerűbbek.

- Mert az bonyolult és nem sok időnk van, úgyhogy menjünk is gyorsan.

- Nem tudnál egy picit, tényleg csak egy picit levenni az örömödből és a hang erődből?

- Csak nem idegesít?- kérdezi egy kis gúnnyal, és végtelen örömmel.

- De, és ha nem veszel vissza belőle, teszek róla, hogy tudj visszavenni.

- Hűha, csajszi ne fenyegetőzz! Nem félek tőled, de visszaveszek, mert engem is idegesít.- vált vissza a normális hangjára.

- Akkor mégis miért csináltad?

- Hogy idegesítselek.

- Köszike. Ezt még visszakapod.- motyogtam az orrom alatt, mire halkan felnevet.