Negyedik fejezet - Idegesítsük a Gyilkos Szépséget!

Max

Kicsit izgultam a kirándulás miatt, de viszonylag magabiztosan álltam a csoporttal egész addig míg majdnem utolsó ként jött lány, meg nem érkezett. Huh, nagyon jól nézett ki. Futó cipő, cső farmer, és rózsaszín pulcsi volt rajta, de a pulcsi ellenére is látszott, hogy vékony lány. 

Szőke, puha (csak látásból ítélve), hullámos, váll alattig érő haja van. A szeme, na az, hát az varázslatos volt, mintha egy tengeren lévő vihar színeit kapta volna. Arca sima, ajkai pedig kicsit teltek, de nem olyan mint a többi lánynak akik a neten pózolnak, nem, ő egyáltalán nem ilyennek látszik. Emellett olyan százhetvenöt lehet, ami azért jó mert nem tűnik olyan picinek mellettem.(Na szép meglátom és rögtön arra gondolok, hogy hogy nézne ki mellettem). Nem szeretem az alacsony lányokat.

Egy valami viszont szembe tűnt, miután megjött, láttam lecsekkolt aztán eltorzult az arca és azóta gyilkos tekintettel figyel. Egyáltalán nem zavartatja magát, hogy megbámul, na jó méreget, mint egy bunkó, idegent aki fiatal lányokat molesztál. Milyen megtévesztő a külső! Azt gondolná az ember, hogy egy tündéri lány, pedig ahogy engem néz az minden, csak nem tündéri.

- Ja - szólaltam meg a tanárnő kérésére. - Max vagyok, amerikai focizok, szeretek filmet nézni, nevetni, nyáron leszek 18. Mit mondjak még? Nem buktam, csak az iskola úgy gondolta, hogy úgy jobban tudnék készülni az érettségire, ha nem egy, hanem két évet töltök itt. - eléggé zavart a Gyilkos Szépség, de engem nem olyan fából faragtak aki ettől megijedjek.

- Köszönjük. Elizabeth lennél szíves tájékoztatni Maxot egyéb információkról? - Amikor kimondja a nevét, a Gyilkos Szépség elkapja rólam a tekintetét és a tannőre figyel. Ez nem lehet igaz, miért pont ő? Gondoltam. Legalább tudom a nevét, Elizabeth. Szép név egy szép lánynak (ha nem veszem figyelembe a gyilkos tekintetét, amit leszámítva rabul ejtő a tekintete). De nem fogok tőle semmit kérdezni, inkább maradok ki dolgokból, és leszek hülye minthogy, tőle kérdezzek. Nem fogom megszólítani az tuti.

Viszont attól, hogy nem szólok hozzá, még figyelhetem, hiszen olyan feltűnő jelenség. Mármint átlagosan néz ki, de van benne valami különös, például ahogy megszólal,  vagy egyszerűen csak ahogy megérkezett.

Ha mégis hozzá kell szólnom, akkor is idegesíteni fogom, ami ahogy látom az lesz, hogy végtelenül optimistán szólok hozzá.

Elizabeth

- Mért pont én?- próbálom nem kimutatni a nem tetszésem.

- Mert az osztályból te vagy a legmegbízhatóbb és a legokosabb erre a feladatra, és tudom, hogy nem mondanál hülyeségeket Maxnak.

Aha, értem. Semmi baj. Egy kérdésbe burkolt utasítás volt, de válaszolok:

- Oké. Vállalom.

Amikor ezt meg hallják a többiek elkezdenek húúzni és stréberezni (nyílt titok, hogy stréber, nyominak tartanak ezen már fenn se akadok. Rég megtanultam már, hogy az ilyen sértéseket egyszerűen nem kell magamra venni, úgy is csak irigyek ). Kösz, meglettem volna e kijelentés nélkül is, de nem baj most már az új srác is tudja, hogy strébernek tartanak a többiek. Tényleg nincs harag, ááá.

Ekkor eszembe jut, hogy ő még semmit se tud rólam, még nem kell rögtön nyominak tűnnöm a szemébe.

Egyáltalán, miért is gondolkodok ilyesmin? Csak sajnálni tudom őket, ha ebben élvezetüket találják.

Úgy érzem Max megérdemel egy esélyt. A francba. Mindig próbálok előítélet- mentesen gondolkodni, de megláttam és tessék máris ítélkezem. Rossz hatással van rám, vissza kellene mondanom a segítséget, de nem teszem, csak állok és a gondolataimba merülök.

Hupsz, lemaradtam az általános tájékoztatóról a mai nappal kapcsolatban. Mondanám, hogy majd megkérdezem tőle, de eszem ágában sem volt így elárulni, hogy nem figyeltem. Elvégre én vagyok az ő segítője, nem fordítva. Asszem’ ezt most Max számlájára írom. Majd később behajtom rajta, vagy nem hozom magam ilyen kínos helyzetbe, és hagyom ezt most a francba.

-...szóval itt vannak a jegyek. - osztotta ki a tanárnő.

Megnéztem, és ablak mellett van a helyem. Több kis csoportban vannak a helyek, mert csak így tudták megoldani, körbe is néztem ki-ki mellett ül.

- Hova szól a tiéd? - kérdezi búgó, és buzgó hangon Max.

- Ide- mutattam meg a jegyem unottan.

- Szuperisztikus! Akkor egymás mellett fogunk ülni. Meglátod ez az út ferge -most figyelj -teges lesz, fergeteges lesz.- kiáltja lelkesen.

Király tehát elkerülhetetlen a beszélgetés ezzel a pozitív energia bombával. Annak viszont örükök, hogy ismeri az Így jártam anyátokkal -t, bár nem tudom, lehet nem vele fogom kibeszélni az egészet.

- Gyerekek nincs hely csere.

- Mé’? - Kérdezte valaki (megjegyzem nem túl intelligensen) az évfolyamról, de a nevét nem tudom. Ez de gáz! Pedig a sulinkban a hülyébb gyerekek a népszerűbbek.

- Mert az bonyolult és nem sok időnk van, úgyhogy menjünk is gyorsan.

- Nem tudnál egy picit, tényleg csak egy picit levenni az örömödből és a hang erődből?

- Csak nem idegesít?- kérdezi egy kis gúnnyal, és végtelen örömmel.

- De, és ha nem veszel vissza belőle, teszek róla, hogy tudj visszavenni.

- Hűha, csajszi ne fenyegetőzz! Nem félek tőled, de visszaveszek, mert engem is idegesít.- vált vissza a normális hangjára.

- Akkor mégis miért csináltad?

- Hogy idegesítselek.

- Köszike. Ezt még visszakapod.- motyogtam az orrom alatt, mire halkan felnevet.

Harmadik fejezet - A terv és az idegen

Elizabeth

Egy hónap alatt kidolgoztam a tökéletes tervet.

Szóval felhívtam két régi barátomat, Emmát és Wednesday-t, hogy falazzanak nekem, ha a szüleim keresnének. Ők is és a szüleik is nagyon jó fejek voltak és beleegyeztek. Persze kicsit aggódtak, de meggyőztem őket. Ezért még jövök nekik eggyel.

A terv: megszököm. Anyu és apu sem tudja mikor van pontosan az indulás napja. Hogy miért? Mert amikor kaptak egy kör emailt a tudni valókkal, én fogtam magam és felhívtam a titkárság nevében őket, hogy az indulás időpontja megváltozott, jegyezzék meg egy héttel előbb megyünk mert így “tudtuk” kikalkulálni. Plusz feltörtem az egyik tanár e-mail fiókját, és azon keresztül figyelmeztettem még kétszer őket.

Mivel  egész életemben “jó kislány” voltam (értsd: nem vagyok bulizós, szabály szegő, és mindig megcsinálom a feladataimat, ami amúgy egyáltalán nem igaz, ezt csak ők hiszik, mert belül mindig is lázadtam, de a szüleim helyzetét tekintve, nem adtam ki magamból, inkább csak magamban gyűjtöttem, de egyszer szerintem robbanni fogok) nem fognak gyanút venni.

Amúgy csak az utazás költségeinek a felére van pénzem, ezért kérnem kellett. Amit úgy csináltam, hogy apránként kértem egy kicsit több ebéd pénzt, tánc bérlet díjat, hogy “kell még nekem tankönyv” és venni akarok még könyveket (amit sajna nem vehettem meg, pedig nagyon szerettem volna), így kijött a másik fele.

Egy héttel az indulás napja előtt, a szüleim kérdezgettek, hogy ugye nem tervezek semmit, mire mondtam, hogy nem, és hogy nehezen, de elfogadtam a döntésüket. Amúgy arra a hétre nem is terveztem semmit, szóval még nem is hazudtam. Kicsit naivak, mert nem úgy tűntek mint akik gyanakodnának, de nem akarom elbízni magam.

***

Indulunk!

Már mindent bepakoltam, és készen álltam. Anyunak és apunak is hamar el kellett menniük dolgozni- szokás szerint-, ez nagyon jól jött, mert kicsit fura lett volna, ha egy nagy bőrönddel megyek suliba.

Hívtam egy taxit és irány reptér!

Az angollal jóban vagyok, mivel a rokonaim nagy része amerikai és, vagy angol. Velük szoktam csetelni, meg skype-olni, és szinte minden nyáron meglátokatom őket, de New York-ba még nem jutottam el.

Mi csak azért vagyunk Magyarországon, mert az apám egy amerikai nagykövet, az anyám meg egy angol diplomata. Mondanom se kell, hogy a munkájuk hozta össze őket.

A reptéren hamar megtalálom a csoportomat, úgyhogy odamenegyek hozzájuk. Váltok néhány szót a többiekkel, de ezt inkább udvariasságból teszem, mint barátságból. Áll ott egy kb velünk egy idős srác, kicsit megszeppentnek látom, de inkább mondanám magabiztosnak. A tanárnő mondta, hogy jön velünk egy új diák, biztos ő az.

Az ofőnk (aki valamiért csak egyedül van, pedig vagyunk vagy húszan - az új fiúval együtt) üdvözöl minket és kér egy kis figyelmet:

- Gyerekek kérnék egy kis figyelmet! - mire viszonylag hamar rá is figyelünk - Bemutatnám az új osztálytársatokat, Király Maxot. Ő is velünk fog utazni, hogy jobban megismerjétek, meg ilyenek. Max bemutatkoznál egy pár mondattal?

- Ja - szólal meg lazán. Mély és kicsit búgó a hangja, biztos ragadnak rá a csajok. Na már csak ez kellett, egy nőcsábász. Mintha nem lenne elég az osztályomban,  ugyanis a miénkbe, a nyelvibe jelentkezett, pff. Persze az is csak igazolja az állításom, ahogy kinéz.

Sport cipő, laza farmer, kék póló, de nem rikító inkább jég kék, ami szépen kiemeli sötétkék szemét. A póló fölött egy bőr dzseki van rajta. Egy kicsit feszül rajra a dzseki, ebből arra következtetek, biztos sportol valamit. Sötét, vagy inkább piszkos szőke haja a szemébe lóg, ami eléggé jól néz ki, mellette még ott a helyes arca,  és kb százkilencven centije, ez így együtt komolyan tökéletes.

Valamiért nem örülök annak, hogy van egy új nőcsábász az osztályunkban. Biztos ő is tárgynak tekinti a női nemet. Hogy én mennyire utálom az ilyen embereket. Blah.

Második fejezet - Az új suli

Max

Sulit fogok váltani. Nagyon bénák a tanáraim, de tényleg. Nem is foglalkoznak a diákokkal és nem sok mindent tanítanak. Ja és egyáltalán nem támogatják a sportolókat. Komolyan, néha későn vannak az edzéseink, vagy akkor van meccsünk, és nem bírják felfogni, hogy nem volt időm tanulni. Egy tanárt kivéve, az összes retardált, a szak tanárok, az ofőm, a tesi tanárom, mindenki, kivéve az angol tanáromat, aki tolerálja a foci iránti szenvedélyemet, hiszen ő Amerikából jött, és ő is focizott a gimiben.

Van egy pár haverom akiket nem szívesen hagynék ott, de ez egyszerűen elviselhetetlen. Persze a szüleim is erőltetik, mondván, hogy jövőre jobb suliban kéne kezdenem a tizenkettediket. Közösen úgy döntöttünk, hogy jobb, ha már a második félévtől másik iskolában folytatom a tanulást. Amiből az lett, hogy két hónapot otthon tanultam, mert a régi sulimból már kivettek, de még nem volt új sulim.

Aztán kinéztünk egy közeli sulit, ami mondjuk kicsit fizetős, de már felvettük a titkársággal a kapcsolatot, és azt mondták kaphatok ösztöndíjat, ha jól tanulok. Nem vagyunk olyan nagyon szegények, hogy ne tudnánk fizetni, de azért nem vagyunk olyan nagyon gazdagok sem. Átlagos családom van, és mindenki jó fej.

A családomról egyenlőre ennyit.

Szóval a suli azt mondta nem lehet csak így átiratkozni tizenkettedikbe, ezért meg kell ismételnem a tizenegyediket. Annyira jó fejnek akartak látszani a szememben (azok után, hogy elmeséltem az előző sulim milyen volt), ezért adtak egy választási lehetőséget az osztályt illetően. A nyelvit választottam, mert amit az előző sulim jól tanított, azok a nyelvek voltak. 
A suli szervez kb. egy hónap múlva egy tanulmányi kirándulást a tizedik D-nek, a nyelviseknek (akik jövő tanévben lesznek tizenegyedikesek, vagyis a leendő osztálytársaim) és azt mondta a nyelvisek ofője, hogy ez tökéletes alkalom lenne megismerkedni az osztállyal. Ráadásul New Yorkba mennek, ahova nagyon el szeretnék menni, nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget. Még akkor sem ha egy évvel fiatalabbak lesznek nálam.

Első fejezet - New York hírei

Elizabeth

Imádom New Yorkot. Akár még meg is szöknék azért, hogy eljussak oda, de erről majd később.

Amióta tudom mi az a New York oda vágyom, és a sulimnak köszönhetően most alkalmam is van eljutni oda. Van egy programja a sulinak, amire lehet jelentkezni osztályonként. Értsd: az osztályok közül kiválasztják az évben jobban teljesítőt és őket elküldik egy jutalom utazásra. Mindig máshova megyünk és csak egy hónappal indulás előtt tudjuk meg, hogy hova. Tulajdonképpen ha jól tanulsz kapsz egy zsákba macska utazást. És most a Nagy Alma a célpont. Igeeen.

Annyira boldog voltam, hogy rögtön elújságoltam a szüleimnek, mikor hazaértem. Na és mi volt a válaszuk? Na mi? NEM. Egy kicseszett nem volt a válaszuk. Nem mehetek, pedig pontosan tudják, hogy ez az álmom, hiszen nem egyszer megemlítettem nekik. Erre nem engednek el. Ez annyira igazságtalan!

- Miért?

- Mert féltünk, és New York egy hatalmas város, és meg mert nem vagy elég idős.

- Na, ne nevettessetek már. Egy hónap múlva leszek 17. Az egész osztály megy és együtt leszünk.

- Ez egy másik ok. Szeretnénk veled tölteni a 17. szülinapod.

- De igazságtalanok vagytok. A többieket mind elengedték.

- Minket nem érdekelnek a többiek. Nem mehetsz és kész, vita lezárva.- Zárta le a vitát anyám szerinte ésszerűen, szerintem pedig csak önzően és viszonylag hülye érvekkel. Na mindegy.

Felmegyek a szobámba, ahova pár perc múlva kopogtatást hallok.

- Gyere! - Ezek szerint hazajött a koleszből a tesóm, mert tudom, hogy a szüleim ilyenkor hagyni szoktak (vagy csak nem tudják hogy reagáljanak erre, ez elképzelhetőbb...), és akkor csak Josh lehet.
- Most miért akasztottad ki anyuékat?- Lép be köszönés helyett.
- Mi az, hogy most? Eddig nem sokszor akasztottam ki őket. Fordítva szokott lenni, ők akasztanak ki engem.

- Tudom. Igazad van. Szóval miért?

- Nem akarnak elengedni az utazásra New Yorkba. Pedig az az (egyik) álmom. Hogy lehetnek ilyenek???

- Nem szívesen mondom, de igazuk van. A Nagy Alma hatalmas város, féltünk.

- Ne már, már te is? Amúgy meg mitől? Mindig az osztállyal leszek. Nem veszhetek el.

- Figyelj én nem akarok beleszólni, ha nem hát nem.

Csöndben vagyok és azon gondolkodom, hogyan tudnék mégis elmenni. Kell egy felnőtt belegyezése…

Ekkor eszembe jut valami.

- Felejtsd el, Lizus. Nem. Engem nem rángatsz bele.

- De miért nem? Elmúltál 18, sőt szeptemberben leszel 19. És akkor nem foglak nevezni az év tesója díjra.

- Nincs is ilyen díj.

- Majd lesz. A Tesó- Kódex is valami hasonlót mond ki.

Erre felnevet. Az egyik közös témánk az Így jártam anyátokkal. Erről mindig jó emlékek törnek fel bennem.

- Nem tetszik az ötlet, de ha akarod falazok neked.

- Tényleg?

- Ennyit érdemelsz. Viszont minden nap dobj egy emailt! Vagy hívj fel!

- Oksi. Köszi.- Ugrok a nyakába.- Amúgy jó hogy ilyen korán hazajöttél.- Váltok témát, és ezután már másról beszélgetünk.
Akkor viszont más utat választok...